A szünetben félrevontam a kollégát az asztal végén
Két éve októberben az egyik megyei civil egyesület havi ülésén ültünk a művelődési ház nagytermében. A napirenden a helyi közösségi kert tavaszi terve volt, de a szünetben az egyik régóta ismert aktivista kollégánk az asztal végéről intett, hogy nem ülnék-e át mellé pár percre. A kávésbögre fölé hajolva annyit kérdezett: hallottam-e már arról, mennyire észrevétlenül tud kialakulni az alkoholista viselkedése egy nyitottnak látszó otthonban?
A kolléga az unokahúgáról és a családjáról beszélt. Évek óta van egy minta, amit a család nem nevez nevén. A péntek esti vacsora már a második pohár borral indul, és az első ünnepi kupakos pillanat után a férj kimegy a konyhába „egy kis kiegészítőért”, ami egy harmadik vagy negyedik pohár formájában érkezik vissza. A hétközi délutánok pedig a hűtőtáskában lévő üvegek körül szerveződnek: a férj a kerti munkák szünetében észrevétlenül megáll a garázs előtti polcnál, és onnan visz egy-két kortyot.
A munkahelyén ugyanakkor senki nem sejt semmit. A férj megbízható, túlórázik, ha kell, és a kollégák köre őt sosem látta részegnek. Ehhez a kettős életformához tartozik a tagadás, ami vele él. Ha bárki rákérdez akár a feleségre, akár a barátokra, a férj azonnal mások felé tereli a beszélgetést. A „nálunk semmi baj” mondat azonnal a levegőbe kerül, és a téma az időjárásra, a kertre vagy a sportközvetítésre vált. Az unokahúg, aki közvetlen családtagként a hétköznapok finom jelzéseit is látja, évek óta egyedül cipeli ezt a háttérfeszültséget.
A kollégánk a saját telefonján mutatta meg azt a magyar oldalt, amit néhány nappal korábban talált. Az alkoholista viselkedése szempontjából a betöltött oldal a tagadás központi szerepét írta le pontról pontra. Ez az oldal a Felépülők Családi Felépülési Központ szakmai műhelyéből származott, és a tapasztalati segítők a saját felépülési útjukból merítettek a leírásokhoz.
A kollégánknak az ütött szöget a fejébe, ahogyan a tagadás minden családtagra ráteszi a maga külön szerepét: van, aki a kifelé mutatott rendet védi, és van, aki a házon belüli csendet. Az ülés végén megbeszéltük, hogy az unokahúgával még a héten leül egy hosszabb beszélgetésre.
A kollégánk egy kis cetlire írta fel a Felépülők Központ telefonszámát, és odacsúsztatta az asztal túloldalán ülő unokahúg férjének. Két hét múlva a következő havi ülésen az aktivista kollégánk csendben jelezte, hogy a házaspár felvette a kapcsolatot a központtal, és a tavasszal a férj részt vesz a 28 napos bentlakásos felépülési programon.
A novemberi havi ülésen az aktivista kollégánk pár mondatot szentelt a téma általánosabb oldalának is. A tagadás nem rossz szándékból táplálkozik, hanem a betegség egyik leghúsbavágóbb mechanizmusból követketik – és a környezet csendes asszisztálása nélkül egyetlen ivó sem tudná évekig fenntartani a kettős életet. A jelenlévő civilek közül még négyen kérdeztek rá a központra a hivatalos napirend lezárása után.