A mai óriási „önmegvalósítós” lázban sokan elfeledkeznek arról, hogy mekkora ereje is lehet a közösségi összefogásnak.
Manapság mindenhol azt öntik az emberre, hogy valósítsa meg önmagát, éljen az álmainak és hasonlók – ezzel nincs is semmi gond, mindenki megérdemli a szép életet, de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez nem egocentrikus életvitelt jelent.
Ha csak magunkra fókuszálunk, akkor egy nagyon értékes szeletét veszíthetjük el a világnak: ez a közösségi lét és közösségi összefogás ereje.
Ahhoz, hogy ebben részünk lehessen, kicsit félre kell tenni az egónkat és meg kell próbálni belesimulni az adott társaságba, közösségbe.
A közösségi összefogás erején és jelentőségén nem igazán gondolkoztam sokat régebben, egészen addig, míg nem volt lehetőségem megtapasztalni testközelből, hogy mekkora erő van abban, hogyha néhány ember erejét egyesítve dolgozik egy nagy cél érdekében.
Ezt az élményt először kicsiben tapasztaltam meg, egészen pontosan akkor, amikor gimibe kerültem és az úgynevezett kopasz-avató ünnepségre készültünk.
Ez az újonnan beiratkozottak beavatási szertartása, aminek része, hogy közösségépítés céljából különféle feladatokat kell megoldani a frissen összekerült osztálynak.
Nem kaptunk szivatós feladatokat, de nem is voltak egyszerűek – nem kevés volt, amihez le kellett szólítani embereket az utcán, gyűjteni kellett bizonyos dolgokat és hasonlók, aminek során megtapasztaltuk, milyen könnyű együtt megoldani az ilyen körülményes problémákat is.
Természetesen ez csak egy apróság volt, de itt kezdett megváltozni a véleményem a civil összefogásokról is, ugyanis itt már láttam, hogy igenis van értelme összefogni, ráadásul minél többen tesszük, annál jobb.
Nekem az a személyes véleményem, hogy igenis jót tenne, hogyha minden nagy, társadalmilag fontos ügy mögött szerveződne egy hatékonyan dolgozó közösség.
A hatékonyságot itt kulcsfontosságúnak tartom, ugyanis számos szervezettel kapcsolatban nekem az a bajom, hogy úgy tűnik, hogy csak beszélnek.
Szerintem a valódi állat- vagy környezetvédelem nem az, amikor kiabálunk és tüntetünk valami ellen (persze időnként erre is szükség lehet), hanem az, hogyha megyünk, és megtesszük a tőlünk telhető lépéseket.
Vigyünk haza az utcán talált cicát, keressünk gazdát a kóborkutyának, hozzunk létre szelektív hulladéktárolókat, váltsunk napelemekre… sorolhatnám még napestig, de a lényeg, hogy világ nem szavaktól, hanem a tettektől fog megváltozni.
Szerintem pont ez a tettrekész hozzáállás a lényege és lelke a legnagyobb civil szervezetek működésének.
Ha megnézzük a legnagyobb karitatív szervezeteket, ott mindig vannak tényleges tettek – etetik a szegényeket, oktatják őket, mentik őket és minden hasonló.
Erre van szükség, hogyha valamit meg akarunk szüntetni vagy tenni akarunk érte.
Gondolj bele, mi értelme lenne annak, hogyha egy árvíz esetén mentés helyett nekiállnánk tüntetni?
Nyilván semmi értelme nem lenne, még akkor sem, ha közvetetten a klímaváltozás következménye a szóban forgó árvíz.
Előbb tegyük meg a kötelességünket, és ha megoldottunk minden feladatot, akkor lehet agyalni rajta, hogy hogyan előzzük meg a további katasztrófákat.
Egy szó, mint száz, én őszintén ajánlom mindenkinek, hogyha egyszer is teheti, akkor próbálja ki, milyen valamilyen jó ügyért dolgozni egy civil szervezetnél.
A lelkünknek is rengeteget ad, de emellett igazán üdítő megtapasztalni a közösségi összefogás végtelen erejét. Az ember ilyenkor jön rá arra, hogy közös erővel igenis fel lehetne számolni az éhínséget, a háborúkat és segíthetnénk a betegeken is – sőt, ki tudja, milyen csodákat hozhatnánk még létre együttes erővel.