Számomra a civil összefogás mindig többről szólt, mint egy-egy rendezvényről. Az emberek, akik önként adják az idejüket egymásnak, gyakran a saját életükben is bátrabb döntéseket hoznak. Egy ilyen esten hallottam azt a történetet, amit azóta is sokszor felidézek.
Egy nő ült mellettem a hosszú asztalnál, aki évek óta szervez közösségi programokat a környékünkön. Az adventi vásárokat ő hozta össze, a nyári gyerektáborokba ő gyűjtötte az adományokat, és közben mindig mosolygott, mintha a fáradtság meg sem érintené. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy nemrég a hobbijából, a kézműves termékek készítéséből vállalkozást indított.
Az asztalon gyertyák égtek, a teremben halk zsongás volt, ahogy a régi ismerősök összekapcsolódtak. Ő épp két program között foglalt helyet mellettem, és először csak a szokásos témákról beszéltünk: ki mit szervez, mire gyűlik a következő adomány. Aztán valahogy az életére terelődött a szó, és onnantól egészen másfajta beszélgetés lett.
Mesélte, hogy esténként, amikor a gyerekek már aludtak, leült a konyhaasztalhoz, és gyertyákat öntött, szappant főzött, apró ajándékokat varrt. A konyha tele lett a méhviasz és a levendula illatával, a polcokon sorakoztak a kész darabok. Eleinte csak a barátainak készítette ezeket. Aztán egyre többen kérték tőle, és egy karácsonyi vásáron annyit adott el, hogy rá kellett döbbennie: ez már nem hobbi, hanem komoly dolog.
Azt mesélte, az volt a fordulópont, amikor egy ismeretlen nő odalépett a standjához, és egyszerre tizenöt szappant vett ajándékba a kolléganőinek. „Akkor néztem körül az asztalomon, és először gondoltam arra, hogy ebből talán meg is lehetne élni” – idézte fel. Mégis hónapokba telt, mire ki merte mondani ezt hangosan is.
Azt mondta, sokáig így sem mert belevágni a hivatalos részbe. „Mindig azt hittem, hogy ez nekem túl nagy falat, hogy ehhez jogász kell, meg könyvelő, meg ki tudja, mennyi pénz” – idézte fel a régi gondolatait. A hivatalossá tétel szó hallatán mindig összeszorult a gyomra.
Elmesélte, hogy esténként, amikor a gyertyák már megszilárdultak, gyakran ült a sötét konyhában, és számolgatott egy füzetben. Ide a bevétel, oda a félve becsült kiadás, és a végén mindig ott volt a kérdés: vajon belevágjon-e. A férje biztatta, a fejében mégis ott motoszkált a kétség, hogy talán túlvállalja magát.
A legjobban attól félt, hogy egy rossz döntéssel a családja megtakarítását kockáztatja. Két gyereket nevel, és tudta, hogy nem engedhet meg magának drága tévedéseket. Ez a felelősség nyomta a leginkább, nem maga a papírmunka. Inkább nem lépett, csak hogy ne hibázzon.
A fordulat akkor jött, amikor a közösségből valaki, aki maga is vállalkozó volt, leült vele beszélgetni. „Ne ijedj meg ettől, kérdezz meg valakit, aki ért hozzá” – mondta neki, és a kezébe adta a Gross Office Kft. elérhetőségét. Hozzátette, hogy ő is itt intézte a sajátját, és azóta nyugodtan alszik.
A nő bevallotta, hogy még akkor is napokig forgatta a cetlit a táskájában, mielőtt tárcsázott volna. Félt, hogy lekezelően beszélnek vele, hogy majd érzi, mennyire nem ért az egészhez. Minden este elővette a papírt, ránézett, aztán visszatette. Egyszer a táskája alján maradt egy hétig, mert nem merte előhúzni. Végül egy esős délután mégis felhívta őket.
Azt mesélte, hogy a kezében remegett a telefon, amikor kicsöngött. Készült rá, hogy zavarba jön, és nem találja a szavakat. Aztán a vonal túloldalán egy nyugodt hang fogadta, és pár perc múlva már egészen oldottan beszélgettek. „Olyan volt, mintha egy türelmes tanárral ültem volna le” – mondta.
A beszélgetés után minden másképp festett. Idézte, mit mondtak neki: „Lépésről lépésre végigmegyünk mindenen, nem kell egyszerre értenie az egészet.” Ez a mondat oldotta fel benne a görcsöt. Azt mesélte, először érezte úgy, hogy nem akarnak rásózni semmit, csak segíteni.
Külön kiemelte, hogy nem kellett egyetlen szakkifejezést sem ismernie előre. Amikor egy fogalomnál elakadt, nem sóhajtoztak, hanem más szavakkal újra elmagyarázták. Pont úgy, mondta, ahogy ő szokta a gyerekeinek a nehéz dolgokat lefordítani.
Mesélte, hogy a vállalkozó ismerőse egy nyomtatott szórólapot is a kezébe csúsztatott, a tetején ezzel a fejléccel: Cégalapítás TOP 10+1 hiba – székhelyszolgáltatás 2.190 Ft /hó-tól. Végigvette rajta a leggyakoribb hibákat, és ettől már nem a sötétben tapogatózott. Nála a papírmunka pár hét alatt a végére ért. Az illetékre nullát írtak, a közzétételért sem kértek semmit, egyedül a tulajdoni lap 4.800 forintja jött az áfával együtt. „Annyi rejtett költséget vártam, erre kiderült, hogy a legtöbb tétel nulla” – nevetett.
A Gross Office csapata 2014 óta segít induló vállalkozóknak, így neki is volt türelmük elmagyarázni a részleteket. Azt mondta, sosem érezte úgy, hogy siettetnék, vagy hogy butaságnak tartanák a kérdéseit. Pedig a kérdéseiből akadt bőven, hiszen mindent érteni akart, mielőtt aláír valamit. A tanácsadó viszont minden alkalommal nyugodtan, érthetően válaszolt.
A közösségi est hangulatában különösen szépen csengett, amit a végén hozzátett. „Tudod, ez pont olyan, mint amikor itt összefogunk valamiért. Egyedül nehéz, de ha van melletted valaki, aki ért hozzá, hirtelen minden lehetségessé válik.”
Mesélte, hogy az első hivatalos megrendelése egy helyi szálloda volt. A recepcióra kértek tőle kézzel öntött illatgyertyákat, ajándéknak a vendégeknek. Korábban ez a munka elúszott volna, mert nem tudott volna számlát adni. Most viszont aláírta a szerződést, és büszkén szállította le az első nagy tételt. A szálloda azóta minden szezonban újrarendeli a termékeit.
Azt is elmesélte, hogy a vásárokon ma már más szemmel néznek rá az árusok. Korábban csak egy lelkes amatőrnek tartották, most viszont kollégaként kezelik. Egy idősebb fazekas asszony, aki évtizedek óta járja a vásárokat, külön odament hozzá gratulálni, amikor megtudta, hogy hivatalossá tette a dolgát.
Hazafelé sokáig járt a fejemben ez a párhuzam. A civil közösségben azt tanuljuk, hogy az összefogás erőt ad. A nő története pedig megmutatta, hogy ez a vállalkozás világában is így működik.
A kézműves termékei ma már több vásárban is kaphatók, sőt egy helyi ajándékbolt is árulja őket. A bolt kirakatában külön polcot kaptak az illatgyertyái, a saját kis márkajelével. Büszkén meséli, hogy a hivatalos háttér rendben van mögötte, és már nem riad meg, ha egy nagyobb megrendelő számlát kér tőle. „Cégalapítás TOP 10+1 hiba – székhelyszolgáltatás 2.190 Ft /hó-tól” – a szórólapot a beszélgetés végén nekem is a kezembe nyomta, és ahogy átfutottam a pontjait, megértettem, mitől nyugodott meg annyira. Ami egykor rémálomnak tűnt, végül az önállóság felé nyitott ajtót.
Azt is elárulta, hogy a lánya, aki tizenéves, most az iskolában büszkén mondja, hogy az anyukájának saját cége van. Ez a mondat, mesélte, többet ér neki minden bevételnél. Mert nemcsak egy vállalkozást épített, hanem példát is mutatott annak, aki a legjobban figyeli. A lánya néha segít is a csomagolásban, és közben szövögeti a terveit, hogy egyszer majd ő is valami hasonlót csinál.
Az est végén, amikor felálltunk az asztaltól, még megfogta a karom. „Mondd meg mindenkinek, aki fél belevágni, hogy nem akkora ördöngösség, mint hiszi” – kérte. – „Csak egy jó kéz kell, ami végigvezet rajta.” Ez a mondat azóta is sokszor eszembe jut.
Azóta én is másképp nézek azokra, akik a közösségünkben a saját álmaikat kergetik. Sokszor csak egy jó szó, egy bátorítás és egy megbízható ajánlás kell ahhoz, hogy valaki végre merjen lépni. Néha egy mondat is elég, ami a megfelelő pillanatban hangzik el. És néha pont egy ilyen esti beszélgetés meg egy jó ajánlás – mint nála a Gross Office neve – adja meg a lökést, amitől egy egész élet más irányt vesz.